Liza, holnap este itt leszel
Aliz vagyok. 1985-ben láttam meg a napvilágot, május 2-án, egy lepukkant város lepukkant kórházának lepukkant szülészetén. Apám és anyám, bár már nem voltak fiatalok, talán nem gondolták át eléggé, hogy vállaljanak-e gyermeket, mint ahogy azt sem, hogy miként fognak elnevezni. Az Aliz mellett rám akasztották az Irén nevet, állítólag a nagyanyám után, és csak azon oknál fogva, mert a keresztelő pap nem volt hajlandó Aliz névre keresztelni. Az Irén név pedig meghozta már az általános iskolában is azt a felemelő helyzetet, hogy a gúny céltáblájává váltam. De tűrtem, mert jó kereszténynek neveltek. Egyfajta mártírságra ítéltem magam, és sohasem szóltam volna vissza senkinek, aki egy rossz szót is mond rám. Nem. Szeresd felebarátodat! Mindig ez járt a fejemben. Fordítsd oda a másik orcádat is!
Az anyám bigott vallásossága engem is legyűrt. Megadtam magam. Ennek a hatása alatt nőttem fel.
Emlékszem a házra, amelyben laktunk. Kis ház, rossz ház, szegény ház. Nekik mindegy volt. Nem vágytak szebbre, jobbra, valami másra. Még a nővérem sem. Neki teljesen mindegy volt. Ha szombaton elmehetett a diszkóba, felőle akár pestis is tizedelhette volna az emberiséget. Egyrészt a diszkó éltette, másrészt meg talán a szex. Legalább is anyám mindig ezt mondta. Nem múlt el szombat, hogy reggel ne fűfoltos ruhában ért volna haza.
- Megint megbaszták – konstatálta anyám a zöld foltokat analizálva, nem törődve azzal, hogy a még gyermek én is hallom mindezt. Általában nem számított neki, kivéve, ha én használtam ezeket a szavakat. Olyankor persze ordított rám, és még Isten nevét is hiába vette a szájára…
Feltűnt nekem ez a képmutatás. Az, hogy egyik percben még átszellemülten járkál a házban, nem lehet hozzá szólni, mert jártában-keltében is imádkozik, a másik percben már olyanokat ordít felém, amiket még gondolatban sem mondhatna ki.
Nem emlékszem, pontosan mikor, és hogyan történt, de nagyon megromlott a kapcsolatunk. Az is lehet, hogy sohasem volt jó. Nem tudom. Egyszer csak nagyon távol kerültem a családomtól. Kitaszított, kivetett magából a közösség, életem első közössége. A jó keresztény jelmezét valahol elhagytam, és ez lehetett a baj. Meg az, hogy már nem irányíthatnak.
Alattomos kis lázadó lettem.
Változtatni kell!
Kezdetben… Kezdetben csúnya, túlsúlyos, előnytelenül öltözködő lány voltam. Nem szedtem a szemöldököm, így egész jól hasonlítottam már Brezsnyevhez. A hajam is rövid volt, bár a szüleim szerint jól állt, a valóságban mégis úgy néztem ki, mint egy idióta.
Változtatni kellett, méghozzá sürgősen. Ez gyorsan ment. Segített, hogy tiltották, bennem pedig tombolt a lázadhatnék. Hajszínt váltottam, más ruhákat kezdtem hordani, főleg feketét. Ez segített elrejteni a felesleges zsírt, és elriasztotta tőlem az embereket, akik (szerintem) bántani akartak.
Az új fekete hajszín állítólag öregített, és otthon persze nem kedvelték, de választási lehetőségük nem nagyon volt. Én sem választhattam meg éveken át, hogy hogyan élek, mit veszek fel, hová megyek, vagy mit mondok, esetleg mit gondolok. Most kezembe vettem a választást.
A szórakoztató ipar egy faluban nem virágzik valami fényesen, és választási lehetőség sem túl sok van. Két kocsma, és egy szabadtéri, stílusokat vegyítő szórakozóhely állt akkoriban a rendelkezésünkre. Általában az utóbbit vettük igénybe, főleg nyáron. Volt pár ember, akikkel rendszeresen együtt lógtunk. Iszogattunk, néha talán többet is, mint kellett volna. Titokban cigarettáztunk, és az ellenkező neműeket vettük szemügyre, sokszor bele sem gondolva, hogy ez akár még veszélyes is lehet.
A tekintet csodákra képes, de rosszat is tud okozni. Mi, nők, mesterei vagyunk a tekintet használatának. Egy ideig kontrollálható, de ha elszabadul…
Az asztalnál ültünk. Előttünk sör. A pincér törvényt sértett, mikor kiadta az italt, de fő a bevétel, és az már fel sem tűnik senkinek, ha tizenöt-tizenhat éves fiatalok este bedobnak egy sört (néha többet). Néztük egymást. Szólni nem nagyon tudtunk, nem volt közös témánk. Néztem őt, ő nézett engem. Tudtam, hogy a tekintet egy idő után visszafordíthatatlanul elszabadul majd. Az átlagosnál egy kicsit szebb volt, fekete hajú, barna szemű, és egy kicsit magasabb, mint én. Ez elvárás volt később is. Nem tudtam, hogy minek támasztok ilyen elvárásokat, mert végül is hülyeség, de ez most teljesen mindegy.
Nem ismertem. Ő sem ismert. Még a nevemet sem jegyezte meg. Aliz helyett folyton Lizának szólított, amit így utólag egyáltalán nem bántam, de akkor nagyon idegesített. Azt hiszem, őt Csabának hívták.
- Valamit akarok mondani – szólt. – De nem itt.
Nagyjából tudom, mi fog következni.
Sétálunk az ég alatt. Leülünk. Beszél. Elmond minden hülyeséget, ami az eszébe jut. Végre ráveszi magát, hogy megcsókoljon. Nem az első csók egyikünknek sem. A célnak viszont tökéletesen megfelel. Egy percre sem hagyja abba. A ruhám alá nyúl, keresi, hogyan lenne a legegyszerűbb. Érzem az ujjait, de neki sejtelme sincs, hogy még szűz vagyok. Azért annyira nem tapasztalt.
Utálom, és mindig is utálni fogom az óvszer olajos tapintását, de utálat ide vagy oda, erre mindenképp szükség van. Elengedhetetlen. Csúszik. Ki-be, folyamatosan. Érzem. Nem rossz, de korántsem olyan jó, amilyennek leírják. Mit szerethetett ebben a nővérem? És mit szerettek ebben a művészek? Írnak róla, de nem is… Vagy mégis? Mintha jó lenne, aztán mégsem. Ő viszont hamar túl van rajta, és elnyúlik a testemen egy rövid percre. Jelentéktelen összebújás, épp csak annyi, hogy ezt is kipipálhassuk. Azután leválunk egymás testéről, és rendbe hozzuk a ruháinkat. Indulunk vissza. Egyetlen szó nélkül lépkedünk egymás mellett. Hallgat. Hallgatok. Nincs mit mondanunk egymásnak.
- Milyen volt?
- Hányszor?
- Hagyjatok már!
Faggatnak. Nem mesélek. Nincs kedvem. Mit meséljek nekik? Érdekli őket. Mondanám, hogy jó volt, hogy eszméletlenül jó volt, de hazudnék, és nem akarok hazudni. Azt is mondhatnám, hogy pocsék volt, nem az, mint amiről írnak, és amit mások mesélnek. Akkor viszont magamnak is be kellene vallanom, és elvenném a saját kedvem is.
A barátaim, legalább is, akiket barátaimnak nevezek, valójában nem a barátaim. Márk például nyíltan meg is mondta, nem érti, hogyan sikerült felszednem Csabát (azt hiszem, így hívták). Igen, ha tükörbe kell néha néznem, én is látom, hogy nem a fiatal Reese Witherspoon mosolyog vissza rám, de mégsem akarom elhinni, hogy csúnya vagyok. Persze Márk ebből nem csinál ügyet, kereken kimondja, hogy alapjában véve teljes képtelenség az, ami megtörtént: hogy én lefeküdtem egy olyan sráccal, aki nem teljesen vak, vagy nincs teljes kábultságban.
Mire volt jó? Felöltözni, kifesteni magam, illatfelhőbe bújni, aztán felülni a bringámra, és egyenesen haladni afelé, ami egyenlő a test eltékozlásával. Vásárra vinni magam. A vallásom azt mondja, ezzel a lépéssel elértéktelenedtem. Pillanatnyilag viszont teszek rá! Meg kellett történnie. Magamnak magyarázom, hogy jó így. Elhiszem. De vajon teher vagy érték volt a szüzességem? És egyáltalán látom-e még az életben ezt a srácot, vagy csak ennyi volt? Nem, én nem akarok tőle semmit, ő meg feltehetőleg megkapta, amit akart, és én is akartam. Egymással most már semmi dolgunk.
- Liza! – hallatszik a hátam mögött.
- Mi van?
Megfordulok. Csaba (legalább is azt hiszem) áll valahol mögöttem. Kifelé indulna. Motorkerékpárjánál áll egy gyerek. Azt hinné az ember, hogy a kisöccse, pedig nem az. Valamelyik barátja, de olyan alacsony, hogy azt hinné bárki, hogy még csak ötödikes. Köszön a srác, mondja a nevét (aligha nem Csongor), de nem érdekel. Nem figyelek, nem is akarok rájuk figyelni.
- Liza, holnap este itt leszel? – kérdi Csaba (legalább is emlékeim szerint).
- Nem – felelem, és elfordulok.
Nem leszek este már sehol, legfeljebb a szobámban, ahol végre lesz alkalmam gondolkodni.”
Küldj te is szextörténetet!
További Szextörténetek
Excsajok szexképei
